Cropped landscape
Vélemény
Bayer Zsolt: Sztálintól Pol Potig és tovább
2018-10-1310:42
Ez a mai baloldal éppen az utópiaszomjúságban jutott legmesszebbre, és a kultúrharcban volt a legsikeresebb. Felépítette az „értelmiség terrorizmusának” rendszerét (Jean Sévillia), amelyben aki baloldali, az bármit is tesz és tett, rendben van, aki jobboldali, az viszont folyamatosan igazolja és tisztázza magát. Holott az erkölcstelenség és ostobaság rendíthetetlennek tűnő fellegvára baloldali. Bayer Zsolt a Magyar Időkben megjelent írását teljes terjedelmében közöljük. 
Emmanuel Macron új kormányában lesz homoszexuális-kvóta.

– Ez mindenesetre őrületesen örvendetes – mondaná erre Sir Pelham Grenville Wodehouse, a viktoriánus Anglia furcsa zsenije, a klasszikus és ellenállhatatlan angol humor nagymestere, a Forduljon Psmithhez! alkotója, akit aztán természetesen fasisztaként bélyegeztek meg, mivel 1942-ben felolvasott néhány jegyzetet a berlini rádióban – tette ezt német fogolyként, kényszer hatása alatt, ráadásul olyasmi rémes szövegeket, miszerint: „Soha nem érdekelt a politika. Egyszerűen képtelen vagyok bárminemű ellenséges érzést felszítani magamban. Valahányszor ellenséges érzület készül fölgerjedni bennem egy ország iránt, egy végtelenül rendes polgárával találkozom. Együtt járkálunk, s nekem minden harcias gondolatom vagy érzésem elenyészik.”

A kérlelhetetlen „progresszívek” szerint P. G. Wodehouse mindenesetre fasiszta. Ettől persze még őrületesen örvendetes a hír, amely szerint Macron elnök nemcsak arra fog ügyelni, hogy megfelelő arányban legyenek nők és férfiak, fehérek és nem fehérek a kormányban, de arra is, hogy legyen homoszexuális kormánytag is. A Valeurs actuelles címében idézi a Macronhoz közel álló politikust: nem szabad megfeledkezni a homoszexuálisokról a kormányátalakítást ille­tően. A hetilap a „kvóta” kifejezést is használja.

– Ez mindenesetre őrületesen örvendetes – bök az újságra a bretagne-i osztrigahalász és a bordeaux-i szőlőmíves, vacsorakor kedvtelve nézegetve a remek hírt és asszonya tomporát (ez is fasizmus).

– Én eddig nem igazán kedveltem ezt a Macron gyereket – morfondírozik félhangosan a bretagne-i osztrigahalász és a bordeaux-i szőlőmíves –, de kezdem megszeretni. Mert lesz végre homokos a kormányban, és nagy szükség van erre. Nem is igazán értem, hogy bírtuk ki eddig homokos miniszter nélkül, te asszony…

Lehet, hogy még várni kell egy kicsit az ilyen párbeszédekre a bretagne-i osztrigahalász és a bordeaux-i szőlőmíves vecsernyéjekor. De már nem sokáig. Már csak arra van szükség, hogy ne legyen többé bre­tagne-i osztrigahalász és bordeaux-i szőlőmíves, és akkor eljön végre a szép új világ, a szép új Európa.

Mert Európa nem a sós tengeri szélben elvégzett évszázados munka, a mozdulatok bizonyossága, a kikötőkben ringatózó viharvert bárkák meséje, ugyan, ez fasizmus; Európa nem a négyszáz éves platánsor a nyolcszáz éves château előtt, nem a gyöngykavics és a rózsabokor a szőlősor elején, és nem a szőlő, amely már a lehető legmélyebbre eresztette gyökereit, nem a szőlőben elvégzett évszázados munka, a mozdulatok bizonyossága, a pince falára kifüggesztett, megsárgult fénykép négy generációval korábbról, ugyanazon platánsor előtt, ugyan, ez fasizmus; fasizmus a Bor, mámor, Provence is, annál is inkább, mivel megjelenik benne Charles Trenet sanzonénekes is, és rázendít egy dalra.

Érzik, remélem, hogy ez fasizmus. Ez nem a „progresszív” Európa. A „progresszív” ­Európa azon mérhető, hány homoszexuális miniszter van a kormányban. Persze van még, aki nem érti az idők szavát, és megütközik mindezen. Ilyen például Michel Onfray, aki nyílt levelet írt az elnöknek az emlékezetes, Antillákon készült fényképek okán:
„Drágám, engedd meg nekem ezt a bizalmas hangnemet, kedves Manum, mert az Antillákon készített fotóid, amelyek körbejárták az egész világhálót, ahol egy gyönyörű feketével ölelkezel, egy börtönben kigyúrttal, aki a trópusi izzadságtól csillog, miközben rajtad az öröm igen elmélyült jelei mutatkoztak. […] Igazából bármi is motiválta ezt az embert, hogy ujjaival mutogasson a köztársaságnak, érthetetlen, ahogy ez belőled ezt a kielégült mosolyt csalta elő. […] Hasonló ízlésről tanúskodik magánéleted, amely igazából a király második énje, de nem kellene, hogy ez befolyásolja az első énedet, a politikust és republikánust.”

Így szól Onfray nyílt levele. S hogy mi történt ezután? Michel Onfray nyílt levele körül egy napig csend volt, majd a francia közmédia kitiltotta Onfrayt a műsoraiból. Nem mutatják be a vele készült műsort a France 5 kulturális adón, és nem mehet be a közszolgálati rádióba sem. Nyílt levelét ugyanis vulgárisnak és homofóbnak nyilvánították. ­Michel Onfray és támogatói viszont példátlan cenzúrának és a szabad véleménynyilvánítás megakadályozásának tekintik az egyébként Macron befolyása alatt álló közmédium reak­cióját.

A Macront védő cenzúráról a magyar médiumoknak is bőven van tapasztalatuk. Amikor a 888.hu szerkesztői a bevándorláspárti elnök zavarba ejtő fotóját állították szembe azzal a képpel, amikor Orbán Viktor az unokájával játszik, és azt írták alá, hogy „Tessék választani!”, a Facebook cenzúrázta a képet és törölte.

Pedig Onfray amúgy baloldali filozófus, aki így vall önmagáról:
„Old school baloldali vagyok, annak a baloldalnak a híve, amely egy közösséget alkotó nép javáéért dolgozott, nem elszigetelt, magukba zárkózó törzsekért. A jobboldali, liberális baloldal, amelyet Mitterrand 1983-ban hozott létre, miután faképnél hagyta a szocializmust, hogy betöltse az így keletkező ideológiai űrt, a tőke szolgálatába szegődött, közreműködött az Egyesült Államok büntetőhadjárataiban szerte a világban (amire az umma, a világban élő muzulmánok összessége pontosan emlékszik…), gazembereket próbált hősként eladni, a társadalmi sikert a bankszámlán felhalmozott vagyon mennyiségével mérte, a kultúrát kütyüvé változtatta át, megadta magát a muzulmán teokrácia előtt, a neokolonalizmust pedig a humanitárius intervenció jegyében igazolta.
Baloldalinak, tehát haladónak lenni ma nem jelent mást, mint a tőkét ünnepelni, az amerikai neokonzervatívok mögött vonulni harcba, letérdelni a gazemberek előtt, áldozni az aranyborjúnak, a kultúrát puszta terméknek tekinteni és utat engedni az egyház visszatérésének – amennyiben az koranikus természetű. Továbbra is baloldali vagyok, de a mai haladó eszméket nem vállalom fel. Azt az old school baloldalt képviselem, mely nem mondott le a munkásokról és a parasztokról, a nélkülözőkről, a maast­ri­chti állam liberalizmusának áldozatairól, a munkanélküliekről, az állástalan fiatalokról, a dolgozókról és a proletárokról, ahogy valaha mondták, az egyedülálló és bántalmazott nőkről, az ateizmusról és a népek önrendelkezési jogáról.
Konzervatív lennék tehát? Igen, ha úgy tetszik. Mivel a haladás nem önmagában való cél. A rák is egyre csak fejlődik a beteg szervezetében. A metaforát továbbgondolva: szeretném megőrizni az egészséget… Nihilista korunkban a haladás a nihilizmus haladása. Ha feltétlenül címkéket akarunk aggatni, mondjuk azt, hogy konzervatív anarchista vagyok – és az a szó, hogy »szocializmus« sem tölt el félelemmel…”

Bizony, bennünket sem. Miképpen a „nemzeti” sem. S ím, egy tisztességes baloldali ma bizony jobboldali, miképpen ideje lenne felfogni azt is végre, hogy a „nemzeti” és a „szocialista” szó nem csupán hitleri módon kapcsolható össze.
De hogyan jutottunk idáig?

Éppen úgy, hogy a „nemzetközi baloldal” legsúlyosabb és legfertőzőbb betegsége a második világháború óta az utópiaszomjúság. Ezért aztán a végsőkig imádták és védték előbb Sztálint, aztán Maót, aztán a harmadik világ terroristáit, aztán Pol Potot, és mert nem maradt más, hát most a migránsokat és a szexuá­lisan aberráltakat.

Mindegy, csak mindig legyen valami utópia, mindegy, csak mindig legyen egy kisebbség, amelyet meg kell védeni a többségtől, mindegy, csak a társadalom soha ne élhessen békében és nyugalomban. Mindegy, csak ne legyen soha Wodehouse világa, ne legyen a Csengetett, Mylord? világa, ahol rend van és békesség, enyhén és kicsit jobban ütődött arisztokratákkal, enyhén és kicsit jobban ütődött „pórokkal”, akik remekül tolerálják egymást, de tolerálják a leszbikus úri kisasszonyt éppúgy, mint a cselédlányfétisben szenvedő lordot. És Stokes, a „marxista-leninista” lakáj amúgy előszeretettel lopja el nemcsak kenyéradó gazdái, de a szakácsnő pénzét is.

Ez a mai baloldal éppen az utópiaszomjúságban jutott legmesszebbre, és a kultúrharcban volt a legsikeresebb. Felépítette az „értelmiség terrorizmusának” rendszerét (Jean Sévillia), amelyben aki baloldali, az bármit is tesz és tett, rendben van, aki jobboldali, az viszont folyamatosan igazolja és tisztázza magát. Holott az erkölcstelenség és ostobaság rendíthetetlennek tűnő fellegvára baloldali.

Ilyen mai, ilyen modern, ilyen progresszív baloldali. Amely baloldal csupa flagellánsból áll. Furcsa flagellánsból. Ezek a furcsa flagellánsok a nap 24 órájában ostoroznak valamit és valakit, de sohasem önmagukat.

A kultúrharc lényege ennek a fellegvárnak a felperzselése és e furcsa flagellánsok eltüntetése a föld színéről.

(Folytatjuk)

Bayer Zsolt - Magyar Idők
Original
hirdetés
A weboldalon sütiket használunk, hogy kényelmesebb legyen a böngészés. További információ