Cropped landscape
Vélemény
Bayer Zsolt: Az emberi szabadság karikatúrája
2018-10-2010:53
„Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, / jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép, komoly fia­dat!” S egy rendes liberális ebből logikusan és kristálytisztán levezeti, hogy József Attila valójában fasiszta volt. Különösen, ha megismertetik vele azt a negyven évig indexen lévő József Attila-versrészletet is, miszerint „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét”.
Na ugye. Valójában mindenki fasiszta. Ugyanis a második világháborút követően kilépett a történelem színpadára egy nemzedék, amelyik annyira gyűlölte a szabadságot, hogy mindennel összekeverte.
S ezt az elviselhetetlen téblábolást nevezte haladásnak, progressziónak, miegyébnek. S akiknek volt valamilyen elképzelésük, határozott képük a világról, akik tudták, mit akarnak, és akik szerették a szabadságot, amely rendet (is) szül, azok lettek a fasiszták.

A második világháború után egy franciaországi nemzedék irányította Európa szellemi-lelki eltévelyedését. Ők voltak Sartre-ék. Jean-Paul Sartre, Simone de Beauvoir, Jorge Semprún, Simone Signoret, Albert Camus. Aztán Camus szembefordult velük, kiátkozták.
Ez a nemzedék a mai napig itt hagyta a keze nyomát Európán, s utódaik, követőik a mai napig képtelenek voltak elvégezni a bűn feldolgozását. A mai napig folyik helyette a bűn megmagyarázása és felmagasztalása.

Ez a nemzedék előbb Sztálinba szeretett bele. Vezércikkek, publicisztikák százait írták arról, hogy a Szovjetunió a létező világok legjobbika, s hogy Sztálinban testesült meg a végső igazság, a humánum felsőfoka, az igazságos és tökéletes társadalom maga.
Aztán előbb a hírek kezdtek szállingózni a szovjet valóságról. Sartre-ék minden egyes alkalommal talpra ugrottak, és ellentmondást nem tűrő hangon megírták, hogy a hírek hozói fasiszták, a hírek fasiszták, a szállingózás fasiszta.

S akiről ők ezt megírták, az rághatta szégyenében az öklét. Aztán elkezdtek szállingózni az emberek, a gulág túlélői, a börtönviseltek, a politikai elítéltek, a megkínzottak, a megnyomorítottak és megalázottak, és elbeszélték, mi van Sztálin Szovjet­uniójában.
Sartre-ék pedig ellentmondást nem tűrő hangon megírták, hogy ezek az emberek egytől egyig fasiszták. Végül aztán befutott Nyikita Hruscsov, és „önkritikát gyakorolt”. Vallott.

S mert Hruscsovot mégsem lehetett mindjárt fasisztának nevezni, hát nem maradt más hátra, keresni kellett egy új bálványt. S az új bálvány hamar meg is érkezett. Úgy hívták: Mao Ce-tung. S Sartre-ék vezércikkek, publicisztikák százait írták arról, hogy Mao Kínája a létező világok legjobbika, s Maóban testesül meg a végső igazság, a humánum felsőfoka, az igazságos és tökéletes társadalom maga.

S szállingóztak a hírek a maói világ valóságáról. A kulturális forradalom hullahegyeiről, a terror felsőfokáról, minden iszonyról. És Sartre-ék talpra ugrottak, és ellentmondást nem tűrő hangon megírták, hogy mindez fasizmus. És a nyugatra megérkező túlélők is fasiszták. S amikor már nem lehetett tovább fenntartani a látszatot, keresni kellett egy új bálványt. S a bálványok felsorakoztak, szépen, egymás után.

Bálvány lett Pol Pot, s persze minden, ami Észak-Vietnam. Bálvány lett minden harmadik világbeli terrorista, s mert franciákról van szó, hát mindenekelőtt az algériai terroristák, bálvány lett az Algériai Nemzeti Felszabadítási Front (FLN), s ha az arabok bombát robbantottak egy békés kávézó teraszán vagy Casablancában (Humphrey Bogart is átkerült már addigra a rossz oldalra), akkor Sartre vezércikkben örvendezett amiatt, hogy „végre megint meghalt egy fehér, egy francia, egy európai”, s ez „kettős öröm s haszon”. Aki pedig másképpen gondolta, az fasiszta.
Charles de Gaulle – fasiszta. Mert a szabadság nem szülhet rendet, a rend ugyanis fasiszta. Ez a ’68-as „forradalom” legfontosabb üzenete. Hogy minden rend eo ipso fasiszta, s a rendbe immáron minden beletartozik.

A család, az iskola, a férfi és a nő, a normális szexuális élet, a kispolgár s a nagypolgár, a felvételi, az egyetem, a számonkérés, a büntetés, a börtön, a templom, a vallás, az Isten és Jézus (valamiért csak a kereszténységgel volt baj már akkor is, Buddha és Allah belefért a toleranciába), beletartozik a rendbe értelemszerűen minden hadsereg, egyenruha, honvédelem, rendőrség, s persze mindenekelőtt és mindenféleképpen beletartozik a haza mint a fasizmus alfája és ómegája, minden bűn és elmaradottság bölcsője.

S megjelenik a színen Daniel Cohn-Bendit is, akit 2011-ben így próbál védeni a Heti Válasz: „Számos alternatív iskolamodell indult akkoriban, amelyek többek között a gyermekkori szexualitásnak is szabadságot követeltek. Szerintük a gyerekek sokkal hamarabb kezdenek el szexuálisan érdeklődni, érni, mint azt a büntetőjog vagy a konzervatív szemlélet számukra megengedné.
A tilalom elfojtáshoz vezet, amely a vulgárfreudizmus egyik kedvenc kifejezése – a megoldás pedig ilyenkor mindig az emancipáció. A hatvan­nyolcas mozgalmak egy része a pedofíliára is úgy tekintett, mint ami a prűd társadalom tilalma, megakadályozva a gyerek és a felnőtt közötti szabad szerelmet.

Fontos hangsúlyozni, hogy amikor a hatvannyolcasok a pedofília mellett érveltek, nem az egyoldalú, erőszakos kapcsolatra gondoltak, hanem arra, amit Vladimir Nabokov a Lolitában örökített meg: amikor mindkét fél voltaképpen nyitott a szexuális vonzalomra, de a társadalom és a büntetőjog normái nem engedik kiélni e vágyakat.
Cohn-Bendit egy frankfurti alternatív óvodában próbált meg »emancipálni« ötéves gyerekeket. 1972-től két évig dolgozott egy ilyen reform­óvodában. A könyv, amelyben élményeiről, tapasztalatairól beszámol, már a hetvenes években jelent meg, de igazából csak 2001-re lett botrány belőle, amikor is a L’Express hetilap elővette ismét az ügyet, és a legpikánsabb részeket újrapublikálta.

Cohn-Bendit szerint a gyerekek sokkal érzékenyebbek és nyitottabbak, mint azt feltételeznénk róluk, és ennek megfelelően kell viszonyulni hozzájuk. Szerinte érezhető volt, ahogy a gyerekek erotikus értelemben is közelíteni akartak a felnőttekhez – mindezt Cohn-Bendit »flörtként« írja le. »Többször is megesett, hogy néhány gyerek lehúzta a sliccemet, és elkezdtek simogatni engem. A körülményektől függően eltérően reagáltam minderre, de a vágyuk mindenképp problémát jelentett számomra.
Miért nem egymással játszotok, miért engem választottak ki, és nem más gyereket? – kérdeztem tőlük. De ha kitartottak, én is visszasimogattam« – írja a zöldpolitikus a Le Grand Basar című könyvben. 1982-ben, egy interjúban tért vissza élményeire: itt elmondta, hogy mennyire élvezte, amikor óvóbácsiként pár hónapos vagy kétéves gyerekek »popóját« moshatta, vagy egymást tapogatták, simogatták a gyerekekkel. »Tudja, ha egy öt, öt és féléves leányka elkezd vetkőzni, az valami fantasztikus. Fantasztikus, mert ez egy játék, egy őrületesen erotikus játék«.”
Nagyjából ennyi az örökség.

A védhetetlen védelmezése, minden terror és eszement társadalmi kísérlet körülrajongása, az „igaz ügy” érdekében összehordott hullahegyek dicsőítése és körültáncolása, minden normalitás nyilvános meglincselése, pederaszták és pedofilok megdicsőülése, a bűn apoteózisa. És soha egyetlen tévedésüket, bűnüket sem ismerték be, soha semmiért nem kértek bocsánatot, mindig mindent megmagyaráztak, és az erényt szólították fel önigazolásra.

Ez a kultúrharc maga. Mao kulturális forradalmának európai változata, az európai ember lelkének gödörbe lövetése sartre-i vezércikkekkel, a többiek vezércikkeivel, a L’Humanité, a The Guardian, a 444 és az összes többi létezésével, az európai szellem és a normalitás koncentrá­ciós táborba hurcolása a „haladás”, a „modernitás”, a „szabadság” kommandósainak és keretlegényeinek segedelmével – ez a kultúrharc.
Amelyet ideje lesz megvívnunk végre. Ideje a normalitás forradalmának, az európai szellem gettólázadásának.
Nem hiszik? Emmanuel Macron Cohn-Benditből akart kultuszminisztert csinálni. Hát mi kell még, hogy ne tűrjünk tovább?
Bayer Zsolt
Magyar Idők
Original
hirdetés
A weboldalon sütiket használunk, hogy kényelmesebb legyen a böngészés. További információ