Cropped landscape
Belföld
Az egyetemek és a katedrapolitizálás
2018-12-0513:05
Az előadóteremben, ahol az ember szemben ül a hallgatóival, ott nekik nincs szavuk, ott a tanár beszél. Felelőtlenségnek tartom, ha az oktató kihasználja azt a körülményt, hogy a hallgatóknak előmenetelük végett látogatniuk kell kollégiumát, ahol senki sem száll vele szembe bírálóan, s ahelyett, hogy feladata szerint hasznukra lenne ismereteivel és tudományos tapasztalataival, személyes politikai felfogásának bélyegét nyomja rájuk. (...) A prófétának és a demagógnak megmondatott: Menj ki az utcára és szólj nyilvánosan. Vagyis oda, ahol lehetséges a bírálat - írta meg a 888.hu.
A fenti mondatok akár ma is elhangozhattak volna, jelen idejüket csak a régies nyelvezet teszi idézőjelbe. Valójában Max Weber mondja mindezt száz évvel ezelőtt, 1917-ben a Tudomány mint hivatás című előadásában mondta. Weber személye azért különösen érdekes, mert a hazai egyetemek humántudományi fakultásain neve a legbefolyásosabb, legkiemelkedőbb szerzők között szerepel. Ő az, aki a tudomány művelését az erkölcs horizontján fogalmazta meg. A tudományos tevékenység tehát etikai értelemben elköteleződést is jelent: az igazság keresését, az ebben megmutatkozó alázatot és önmérsékletet.

Weber – hivatkozott előadásában – két érvelést vonultat fel a katedrapolitizálás ellen. Az egyik a fent idézett erkölcsi argumentum, ami a diák és a tanár szükségképpen aszimmetrikus pozíciójából indul ki. Ebből az aszimmetrikus helyzetből önmagában következnek erkölcsi imperatívuszok: a tanár nem teheti meg, hogy visszaél hatalmával és ezt az aszimmetriát arra használja fel, hogy „személyes politikai felfogásának bélyegét nyomja rá" hallgatóira. A hallgatóknak ugyanis „nincs szavuk", a tanár az, aki beszél.

Weber érvelésének másik iránya magának a tudománynak a működését érinti.

A valódi tanár azonban nagyon is óvakodik attól, hogy a katedráról – akár nyíltan, akár sugalmazottan – valamilyen állásfoglalást erőszakoljon a diákra, hiszen ez volna a legillojálisabb akkor, amikor »maguk a tények beszélnek«. (...) Megeshet, hogy nem sikerül teljesen kiiktatnia szubjektív rokonszenvét. Ekkor viszont saját lelkiismeretének fóruma előtt kell szembenéznie a legélesebb kritikával. És ez nem bizonyít semmit, hiszen másfajta, tisztán ténybeli tévedések is lehetségesek, melyek mégsem cáfolnának rá arra a kötelességére, hogy az igazságra törekedjék. A politikai állásfoglalást tisztán tudományos szempontból is, sőt éppen ebből a szempontból utasítom el. Hajlandó vagyok pontról pontra kimutatni, hogy történészeink munkáiban, amint a tudomány embere a saját értékítéletével hozakodik elő, vége a tények teljes megértésének."

Ebben az esetben a „tények" és az „igazságra törekvés" tudományos erőfeszítésének logikája áll szemben a politizálással, az értékítéletekkel, azaz végső soron a „prófétával" és a „demagóggal". S itt most tekintsünk el a politikai filozófia tudományosságára irányuló nevezetes vitától, Weber és Leo Strauss szellemi ütközetétől a tudományok objektív és értéksemleges voltáról. Itt most egy másik vitáról van szó, hogy a tudomány meg tudja-e védeni autonómiáját a politikától abban az értelemben, hogy maga a tudós meg tudja-e állni, van-e benne annyi önmérséklet, alázat és tudományos igazság iránti elköteleződés, hogy nem vedlik át a katedrán prófétává és demagóggá.

A próféta és a demagóg kifejezések nem számítanak pejoratív vagy lekicsinylő szófordulatoknak. Egyszerűen azt jelölik, hogy a politikai nyilvánosság piacterein más szabályok szerint folyik a vita, mint a tudomány „piacán". Weber állítása az igazságról nem ismeretelméleti jellegű, hanem a tudományos tudás autonómiájáról szól. A tudomány autonómiája nem keletkezik magától. Nem jön létre az igazsághoz fűződő erkölcsi elköteleződés nélkül. Nem jön létre alázat és önmérséklet nélkül. És felveti a személyes felelősség kérdését: ha a tudós elbukik abban a vállalkozásában, hogy tisztán az igazságra törekedjen, és engedi, hogy a katedrán démonjai kerítsék hatalmába, akkor el kell számolnia lelkiismeretével, és vállalnia kell normasértéséért a felelősséget. Tehát nemcsak a politika, hanem a tudomány is lehet diabolikus. Ez manapság nem magától értetődő. Sőt, a probléma, amivel szembe kell néznünk, jóval komolyabb annál, mint hogy egy-két figyelmetlen oktató szidja a kormányt, vagy az ellenzéket az egyetemi előadások alatt.

Itt érkezünk el a humántudományok (mint a szociológia, a pszichológia, a politológia stb.) és vele a nagybetűs egyetem leértékelődésének kérdéséhez. A katedrapolitizálás ugyanis nem csak a csípős megjegyzések, a viccek, a gúny vagy az aktuálpolitikai szólamok formáját öltheti fel.

Hogyan lehetne elérni azt, hogy a hívő katolikus és a szabadkőműves az egyház és az állam formáit vagy a vallás történetét tárgyaló kollégium során – vagy e dolgokról valaha is – ugyanarra az értékelésre jusson? Ez kizárt. S az egyetemi tanárnak mégis arra kell törekednie, és saját magával szemben azt a követelményt kell támasztania, hogy mindketten egyaránt hasznosíthassák az általa nyújtott ismereteket és módszereket."

Weber határozott választóvonalat húz a hit/meggyőződés és a tudomány közé. Ez a tudományos tudás tulajdonképpeni autonómiája az egyetem értelme. A „tények" és az „igazság" nem önmagukban való, naivan evidens fogalmak, hanem olyan gyakorlati eljárások, elemzések, paradigmák, diskurzusok eredményei, amelyeket az adott korszak tudományos közössége – észszerű vita és verseny keretei között – elismer. A tudományos igazság, a tények, az állítások falszifikálhatósága és verifikálhatósága a tudomány birodalmához tartozik, a hitek, meggyőződések, az agitáció, a démonok nemcsak kívül esnek a tudomány fennhatóságán, de rombolják, leértékelik, korrumpálják is a tudományos tevékenységet.

Szocialista tudomány, iszlám tudomány, protestáns tudomány nincs. Ahogy aktivista, feminista, zöld- vagy „gay" tudomány sincs. A társadalmi nemek tanulmányozása, azaz a „gender studies" sem önálló tudomány, hanem politikai filozófia, ideológia és aktivizmus keveréke. Mint ilyen, azaz mint politikai gyakorlat, teljesen legitim. Ha azonban ragaszkodunk ahhoz, hogy az egyetem, pontosabban a katedra a tudomány helye, akkor nem való oda, hiszen próféták és demagógok művelik.

Hogy kerül akkor mégis az egyetemre? Erre a választ a posztmodern szellemi mozgalom sikerében és óriási befolyásában kell keresni. A folyamat a '70-es évek óta zajlik. Mára érte el azt a hőfokot, hogy Európa és az USA (illetve Kanada) egyetemei a humán diszciplínák esetében képtelenek betölteni korábbi funkcióikat.

Ez persze nem minden előzmény nélkül történt. A második világháború, a totalitarizmusok pusztítása után jelent meg és erősödött fel az a gondolat, hogy a tudomány pacifikál. Az egyetemek a demokratizálás hadállásai lettek. Nemcsak abban az értelemben, hogy az egyetemhez való hozzáférést kiterjesztették (ami helyes), hanem elsősorban azzal, ahogy a tudományos tevékenység végzéséhez közelítettek. Korábban a tudományos igazság feltárása eredetiséget feltételezett. Az eredeti elmék tárták fel az igazságot. A pacifikáló tudomány azonban az igazság feltárását is „demokratizálta". Az eredetiség kiszorításával minden látszólag módszeresen megfogalmazott állítás egyenértékűvé válik, nincs különbség. A kutatási területek folyamatos keletkezésével, végeláthatatlan szaporodásával azonban szinte ellenőrizhetetlenné váltak a maguknak automatikusan tudományos autoritást követelő állítások és eredmények. Ha egy kutatási területnek mindössze 4-5 képviselője van, akkor nincs olyan, aki vitába szálljon velük vagy ellenőrizze őket. Erre utalnak a közelmúlt tudományos botrányai, mint az ismert folyóiratokban sikeresen elhelyezett kamutanulmányok ügye. A fiktív (látszólag tudományos zsargonban) megírt szövegek abszurd tudományos állításokat tettek, mégis átmentek a folyóiratok szerkesztőinek ellenőrzésén és megjelenhettek, mert megfeleltek olyan politikai, ideológiai előfeltevéseknek, amelyek ma az uralkodó újbaloldal toposzai (kisebbségek védelme, identitáspolitika).

Vegyük például az úgynevezett „whiteness studiest". Saját állítása szerint ez egy olyan interdiszciplináris kutatási terület, ami a „fehérség" (fehér faji identitás) társadalmi és ideológiai konstrukciójával foglalkozik, vagyis azzal, hogy a „fehér ember" hogyan igazolta felsőbbrendűségét, és hogyan jelölte ki saját „privilegizált pozícióját" a kisebbségi csoportok felett. Nos, ez a posztmodern „tudomány". Politikai pozíciók és identitások „kutatása".

A posztmodern két lépésben függesztette fel az egyetem és a tudomány autoritását és vele autonómiáját (politikától való elkülönülését). Az első lépés filozófiai, a második primér módon politikai.

A posztmodern képviselői a nyelv és a tudás korlátjaira (a „valóság", a „tények", az „igazság" megragadására tett kísérlet értelmében), paradox természetére hívják fel a figyelmet. Minden szöveg, minden állítás többféleképpen olvasható és értelmezhető, sőt elvi síkon a lehetséges interpretációk, olvasatok száma végtelen. Ha ez nem elég, a tudományos szövegek tele vannak fogalmi ellentmondásokkal és paradoxonokkal, amelyek szigorú értelmezési, olvasási stratégiákkal felszínre hozhatók (ezt az eljárást hívják dekonstrukciónak).

Érvelésük e tekintetben teljesen akceptálható, hiszen olyan, az emberi állapotot érintő kérdésről van szó, ami a Biblia és a keresztény kulturális hagyomány számára sem újdonság. A nyelvek bábeli zűrzavarának toposza például erről szól. Pontosabban arról az „emberi gőgről", hogy az egységes, tökéletes nyelv megteremtésével és technikai eszközeinkkel elérnék a földről a „mennyországot".

A végesség (mint tökéletlenség és lezáratlanság), illetve az inkoherencia léte az emberi tudás alapállapota. Az egyik klasszikus pszichológiai kísérletben például arra kérik a résztvevőket, hogy egyikük meséljen el egy történetet a csoport egy kiválasztott tagjának, majd az mesélje tovább a következőnek, az is a következőnek és így tovább. A kör végén a történet felismerhetetlenül eltorzul, nem is hasonlít az eredetire. Mindenki a maga nyelve, ismeretei, tudása és képzeletének korlátoltsága okán elvesz és hozzátesz a sztorihoz, míg a végén egy új történet születik. Ez emberi alapállapot.

A tudományt azonban mindig is a „bábeli torony építésének" heroikus erőfeszítése ösztönözte. Kísérlet a jelentés és a tudás gazdagítására, egy időben pedig annak stabilizálására. Nem véletlenül a matematika minden tudomány példaképe.

A posztmodern mozgalom sem több tehát, mint egy régi kulturális toposz újrafelfedezése. Politikai felhasználásával azonban kétségbe vonható a tudomány tekintélye, a Weber által még ünnepelt tudományos „igazság" és vele az egyetem legitimitása.

A posztmodern stratégia másik fő eleme színtisztán politikai. A szellemi forradalom talaján megszülető újbaloldali, progresszív mozgalmak bálványa a francia filozófus: Michel Foucault. Foucault az új Marx. Elemzései nyomán a katedrapolitika gerillaharcosai nem kizárólag az emberi tudás és a nyelv esetlegességéről beszélnek, hanem azt állítják, hogy minden diskurzus hatalom, ami bizonyos csoportok számára privilégiumokat garantál, másokat pedig alárendel. Az újbaloldali progresszív mozgalmak külön érdekessége, hogy ha a társadalmi antagonizmusok felszámolásáról és új hegemóniák és dominanciák kialakításának lehetőségéről van szó, akkor a progresszív „tudósok" egyáltalán nem finnyásak. Az általuk náciként értékelt Carl Schmitt egy sor baloldali gondolkodót inspirál a társadalmi forradalom újragondolásában, netán kivitelezésében (Chantal Mouffe, Ernesto Laclau). A lényeg az antagonizmusok, a nem igazolható aszimmetriák felszámolása.

Így kerül be a humántudomány vitáiba a heteroszexuális fehér férfi privilegizált pozíciójának kérdése, vagy a „patriarchális társadalom" elleni küzdelem. Így válik az egyetemeken legitim követeléssé a „dead white men", azaz a halott fehér férfiak intellektuális tradíciójának „leváltása" – multikulturális értelemben – diverzifikáltabb kánonra.

A hatalom a posztmodern teóriák szerint ugyanis nemcsak katonai, rendőri vagy intézményi erővel támad, hanem a nyelvi kontroll totalitárius eszközeivel, ahogy azt a Magyarországon is népszerű George Orwell 1984 című regénye kiválóan demonstrálja. Meghatározza, hogy mi az, ami elgondolható és mi az, ami nem. Kinek hol a helye a világban. Ez az előfeltevés lesz aztán a legkülönbözőbb kisebbségi csoportok (melegek, transzneműek, afroamerikaiak stb.) politikai küzdelmeinek kiindulópontja – függetlenül attól, hogy a tudomány állításai mellé senki sem állít titkosrendőröket vagy besúgókat, szemben a valóban totalitárius társadalmakkal, mint amit mi, magyarok éltünk át a „szovjet barátság" ideje alatt.

Ha már totalitarizmus. A társadalmi utópiák, a társadalmi egyenlősítés programja mint „tudományos igazság", a baloldali, progresszív „tudományfelfogás" nem esetleges, hanem lényegi velejárója. Kezdődött Marxszal. Majd a tudományos szocializmus programját felváltotta a hazai marxisták körében is a társadalmi egyenlősítés liberális programja. Ekkor John Rawls igazságosságelmélete és az egalitárius liberalizmus volt a hívószó, a kommunizmus szerkezeti helyét a liberális demokrácia vette át. Most pedig itt a gender studies. A hívószó ismét az egyenlőség. A cél az egyenlőség megvalósítása. Csakhogy az egyenlőtlenségek által jellemzett világban utat törni az egyenlőség eszméjének és ideájának, az nem a tudomány, hanem a politika programja. A tudomány megismer, a politika megváltoztat. Ha a tudomány feladata a világ megváltoztatása lesz, akkor megfordulnak az előjelek: a tudósból agitátor, aktivista, Weber kifejezésével élve demagóg és próféta lesz.

Ez a folyamat egészen abszurd következményekkel jár.

Idén novemberben a Twitter (gyűlöletbeszédre hivatkozva) felfüggesztette Meghan Murphy (egyébként baloldali) kommentátor accountját a következő tweet miatt: „Men aren't women.", illetve „What is the difference between a man and a transwoman?"

Azaz: „A férfiak nem nők. Mi a különbség egy férfi és egy transznemű nő között?" A Twitter szerint Murphy itt azt a kommunikációs „bűnt" követi el, hogy nem ismeri el a transzneműek jogát ahhoz, hogy biológiai nemüktől függetlenül annak gondolják magukat, aminek akarják.

Más szemszögből nézve Murphy csak egy olyan tudományos evidenciát fogalmaz meg, mint amilyen például az az állítás, hogy a víziló emlős és nem hüllő. El kell-e ismernünk a vízilovak jogát arra, hogy hüllőként definiálják magukat? Ez nem tudományos, hanem politikai kérdés, akármilyen abszurd is. Ha azonban politikai állítások segítségével felfüggesztjük a tudományos diskurzus autonómiáját, és azt mondjuk, hogy az emlős és a hüllő közötti különbségtétel nem megismerést célzó fogalmi elhatárolás, csak azt a célt szolgálja, hogy korlátozza a vízilovakat abban, hogy hüllőként is élhessék az életüket, akkor a gyereket is kiöntjük a vízzel együtt. Azaz idézőjelbe tesszük magát a tudományt.

Ezt teszi például a gender studies. Persze a „nature" vagy „nurture" klasszikus vitájában nincs semmi új, sőt semmi tudománytalan. Férfinak vagy nőnek lenni minden kultúrában többet jelent a kromoszómák által programozott biológiai realitásnál. Ettől azonban a genetikának vagy az orvostudománynak minden legitim indoka megvan arra, hogy használja a férfi és a nő közötti rendes fogalmi elhatárolást.

Némi optimizmusra adhat okot, hogy a posztmodern valójában nem semmisíti meg a tudományt, hiszen akkor a megismerés legalább ilyen erős alternatíváját kellene kínálnia. Csak gúnyt űz belőle. Diszkreditálja és politikára cseréli.

De van-e elég ereje a tudománynak, hogy megvédje magát, saját határait, előfeltevéseit, belső igazságát, normáit, módszertanát és végső soron a tudomány művelésének ethoszát? Mert nemcsak az a feladat, hogy a tudomány és az egyetemek megvédjék magukat a politika szükségképpen (természetéből következő) beavatkozó, totalizáló, saját szempontjait érvényesíteni akaró befolyásától, hanem az az igazi kihívás, hogy lesz-e még egyetem? Megőrizhető-e a tudományos igazságra törekvés ethosza a katedrát elfoglaló próféták és demagógok egyre nyíltabb és gátlástalanabb expanziójától?

Egy világos választási helyzet előtt állunk: vagy kitartunk a tudomány autonómiája, az igazságkeresés ethosza mellett a maga esetlegességeivel és korlátaival együtt, vállalva, hogy a tükörbe tudunk nézni, vagy marad az őszintétlenség: a tudomány zászlaja mögé bújva próféták és demagógok özönlik el a katedrákat.

A tudomány az ideák, fogalmak, elméletek és empirikus módszerek autonóm, versengő „piactere", ahol mi, emberek, olyan tudást próbálunk létrehozni, amely a lehetőségekhez mérten stabil és továbbadható. A tudomány csak akkor hasznos, ha megőrzi ezt az autonómiát, megmarad olyan piactérnek, ahol szembenézhetünk a számunkra (politikai pozíciónkra, világnézetünkre tekintve) kényelmetlen tényekkel, és mindenki hajlandó állításait mérlegre tenni, illetve feláldozni, ha nem tudja azt megfelelő módszerekkel, vagy következetes érveléssel igazolni a közösség többi tagja előtt.

A katedrapolitizáló tanárok és az új posztmodern „diszciplínák" nem felelnek meg ennek. Nem valók az egyetemre, amennyiben az egyetem továbbra is a tudomány helye. A posztmodern mozgalomnak igaza van akkor, amikor rámutat az emberi tudás és nyelv tökéletlenségére, az emberi alapállapot fundamentális bizonytalanságára, de ebből nem következik az, hogy van a tudománynál jobb módszerünk a megismerésre. Vagy hogy bármi észszerű indokunk lenne arra, hogy a tudományt lecseréljük politikai diskurzusokra.

Fontos tisztázni tehát, hogy teljesen eltérő okból gondoljuk azt, hogy a politika nem való a katedrára, mint azok, akik szerint a politika valamilyen módon „beszennyezi" a fiatalok lelkét, veszélyes s a többi. Ez egy népszerű baloldali közhely, ami többnyire akkor kerül elő, amikor jobboldali vagy annak vélt előadókat próbálnak kitiltani az intézmények területéről, pontosabban az oktatási tevékenységtől független egyetemi rendezvényekről.

Nem arról van szó, hogy a politika, a politikai vita egyáltalán nem való az egyetem területére, hogy ne lehetne vagy kellene politikai vitákat rendezni az oktatási tevékenységen kívül, amikor a hallgatóság nincs kitéve annak, hogy ellenvéleménye, politikai nézetei miatt egyetemi előmenetele is veszélybe kerülhet. Az egyetem ugyanis az élet egészének perspektívájából egyfajta „luxus". Privilegizált hely, ami tereivel a beszédmódok, érvek és gondolatok máshol nem látott, „szabadpiacát" hozza létre, ahol az egyetemi hallgató kötetlenül inspirálódhat és választhat. Ide tartozik az egyetemen rendezett politikai viták intézménye is. Ezt azonban lényegi módon meg kell különböztetni az egyetem olyan szervezeti helyeitől, ahol fennáll az aszimmetria, ahol a tanár beszél és a hallgatóknak nincs szava. Így értjük, hogy a politika a katedrára nem való, azaz a tudományba és annak átadásába.

Jogosan merül fel a tudomány és a politika elhatárolásának problémájakor az állam szerepének kérdése. A XX. században ugyanis éppen az állam érzett arra késztetést, hogy megteremtse a maga ideológiavezérelt tudományát (lásd „tudományos szocializmus"), ahogy ma erre, a globalizáció idején, inkább politikai mozgalmak, aktivisták hálózatai törekednek. Szabályozhatja-e az állam a tudományt, az egyetemet? A válasz erre mégis határozottan igen, a tudomány autonómiája ugyanis éppen azért létezik, mert az állam annak feltételeit megteremti és garantálja.

Az autonómia nem „szakrális" érték, hanem annak gyakorlati felismerése, hogy a tudományos piac akkor tud a leghatékonyabban működni, ha engedjük, hogy saját módszertanának és igazságainak, illetve saját versengésének logikája mentén termelje a tudást. Ez az állam érdeke is, amennyiben a közjóra törekszik.

De mint minden piac, az ideák és tudományos diskurzusok piaca is működhet diszfunkcionálisan. Így az állam szabályzó céllal, akár be is avatkozhat a folyamatba. Ilyen beavatkozás bizonyos módszerek, kísérletek tiltása (állat- és emberkísérletek), társadalomra veszélyes eredmények felhasználásának szabályozása s a többi. Ezek externális kockázatai a tudományos piacnak. Vannak azonban olyan kockázatok is, amelyek a piac belső működését veszélyeztetik.

Ez a politika beszüremkedése. Amikor a politika és az ideológia beszüremkedik a tudományos piacra, az mindig az ismeretek versenyének korlátozásával jár és megbénítja a tudományt. Ez történik ma a humántudományok esetében. A gender studies, a whiteness studies, a feminizmus stb. nem tudomány, hanem politikai argumentáció, ami legitim gyakorlat, de Weber szavaival élve, az utcára valók, nem pedig a katedrára.

A tudományban tehát nincs helye a politikának. A tudomány nem jobb- vagy baloldali. Se egyiknek, se másiknak nincs helye a katedrán. Aki ezt nem érti, az nem való a katedrára. S ezen a ponton keletkezik az egyetemek saját autonómiájukért viselt felelőssége. Az egyetemeknek is őrködniük kell, hogy ez így legyen.

888.hu
Original
hirdetés
A weboldalon sütiket használunk, hogy kényelmesebb legyen a böngészés. További információ